Regény

A pénz 1891-ben jelent meg a Rougon-Macquart ciklus köteteként, de szorosan kapcsolódik a ciklus 1872-es születésű második kötetéhez, A hajszához, szinte tovább meséli Aristide Rougon – vagyis most már Saccard – történetét. Ennek a pénzt istenként tisztelő, a spekulációból életelvet kovácsoló nagystílű, gátlástalan tőzsdelovagnak a figurája valóságos, történeti alakok ötvözete, azoké, akik a végnapjait élő második császárság tőzsdepalotájában rohamra vezetik millióikat, hatalmas részvényhadseregüket. Zola, a tömegjelenetek mestere, nagy erővel ábrázolja a profitra éhes üzérek, a gátlástalan börzelovagok, a minden hájjal megkent alkuszok siserahadát – és azokat is, akiket elnyelnek, legázolnak kegyetlenül a pénzhajszában: a hiszékeny kisemberek tömegét.

Kiadó: Európa, Budapest, 1983

Terjedelem: 94 oldal · 

ISBN: 9630728613 · 

Fordította: Szőllősy Klára

Kötés: puhatáblás

Állapot: jó állapotú

Mi fér bele „egy asszony életébe”? Mi történik azokkal a reményekkel, amelyek egy fiatal leány szívét betöltik, amikor életörömmel telve kilép a zárdából? Csupa bizalom és lángolás, vágy és érzékiség, de nagyon hamar csalódnia kell romantikus álmaiban és reményeiben. Mindarról, amiben hisz, kiderül: illúzió csupán. Illúzió a szerelem, illúzió a házasság, és annak bizonyul az emberi tisztességbe vetett hite is. És amikor úgy érzi, hogy több fájdalmat már nem képes elviselni, csalódik a fiában is. Csalás, mohóság van minden mögött, s e vad erők még az emlékeiből is kifosztják az asszonyt. Jeanne életét fiatal leány korától sivár napjait tengető öregasszony koráig követheti nyomon az olvasó. S e reménytelennek tűnő világban Jeanne számára nem marad más vigasz, mint a kis cselédlány regényt záró búcsúszavai: „Látja, az élet nem olyan jó. De nem is olyan rossz, amilyennek hisszük.”

A Táltoskirály ​folytatásában Makkai Sándor Magyarország történelmének egyik legtragikusabb időszakát: a tatárjárást örökítette meg. A fordulatos, mozgalmas cselekményű regény főhőse ezúttal is IV. Béla, a vívódó, szorongó lelki alkatú fiatal uralkodó, aki terveivel, határozataival és országátalakító elképzeléseivel csaknem mindig magára marad, ellenérzést ébreszt környezetében, de néha az ország egészében is. A sorozatos kudarcok (főként a kunok elleni lázadás) csak növelik magányosságát, s félelmét: azt a végzethitet, amely szerint őt közeli halál fenyegeti. Muhi pusztáról, a vesztes csatából hűséges emberei mentik meg. Életben maradt tehát, minden jóslat ellenére, s a tatárdúlás után „második világalapítóként” óriási energiával és nagyszabású tervekkel fog hozzá az ország újjáélesztéséhez – most már a benne hívő főurak támogatásával és segítségével. IV. Béla története így egybefonódik a tatárjárás mozzanatainak leírásával, az elpusztított ország életének rendkívül szuggesztív, megrázó erejű ábrázolásával – a korszak hiteles és érdekes társadalmi-történelmi rajzával.

Az író alteregója – Harghitay József – nem elhivatottságból, hanem kötelességtudatból lesz pap, hogy özvegy édesanyját és testvéreit eltarthassa. Már a szemináriumban gyötri az önvád, hogy csupán képzeli vagy hazudja hivatástudatát. Később, fölszentelt papként eszmél rá, valójában székely népét kell szolgálnia, a nyomorúságban vergődő, mindenkitől kiszipolyozott, senkitől nem segített erdélyi magyarságot. Átéli a faluban a háború kitörését, a lelkesedés első mámorából való irtózatos kiábrándulást, a szörnyűségek szörnyűségének igazi arcát, a front mögötti életet, a nyomorult ki falu szenvedését, ahol ő is mint plébános folytonos nyomorban él, a nép naiv felbuzdulásait és hálátlanságait, a hadikórház borzalmait, aztán a végleges katasztrófát, a román impériumot, a magyar sors veszendőségét. (…)

„Én ​Magyarországot előbb rabjává teszem, aztán koldussá, végre katolikussá” – mondotta volna, kortársak tanúságtétele szerint, Kolonich Lipót bíboros, esztergomi érsek, a bécsi kamara elnöke, államminiszter; és akár elhangzott a hírhedt mondat, akár nem, eszerint cselekedett. A kivérzett országot iszonyú adóterhekkel sújtotta, meghódított tartományként kezelte, és ádáz haraggal támadt terveinek egyik legfőbb akadályára, a protestáns egyházakra. (A XVII. század közepén Magyarország lakosságának túlnyomó többsége protestáns.)
1673-74-ben százszám citálta Pozsonyba, ítélőszéke elé az evangélikus és református prédikátorokat, tanítókat, s hazug vádak, hamis tanúvallomások alapján, törvényt és jogot szerezve, el is marasztalta mindnyájukat hűtlenség, vallásgyalázás, lázítás, felségárulás stb. bűnében, hogy meglebegtetve fejük felett a halálos ítéletet, hittagadásra kényszerítse őket.

Voltak, nem is kevesen, akiket a halálfélelem s a kegyetlen bánásmód behódolásra késztetett; egyesek konvertáltak, mások lemondtak a papi hivatalukról, vagy önként száműzetésbe mentek. De voltak olyanok is, akiket sem a bitó, sem a gályapad el nem tántoríthatott.
Az ő történetüket mondja el a Negyven prédikátor, a helytállókét, megingathatatlanokét, mert „hiába múlja felül az árulók száma a helytállókét, mégis a helytállást kell a prédikátorok természetes és rendes magatartásának tekintenünk”. Egy régmúlt, nehéz kor lelkét idézi meg a regény, cáfolhatatlan hitellel, bámulatos tömörséggel: keservesen szép emberi sorsokat, arcokat, ingadozást nem ismerő és vívódó lelkeket, a helytállás diadalát és a csalódás mélységeit; régi krónikák veretes hangján, mégis könnyedén folyó szóval, szépen, igazul.

A Szent ​Imre-induló 1975-ben jelent meg először. Arról szól, hogy történelmünk leggyászosabb korszaka után – a fasiszta háború, a népirtás, az anyagi és erkölcsi javak pusztítása után – milyen közérzettel élhette meg a felszabadulást Moldova regényének zsidó főhőse, a tizenkét éves Kőhidai Miklós. Az a koravén kisfiú, aki százezrek kiirtásának rettenetében élt, s bár ő maga túlélte a borzalmakat, szinte gyógyíthatatlan lelki sérülésekkel került ki a pokoljárásból.
A Szent Imre-induló folytatása az új Moldova mű, az Elhúzódó szüzesség a fasizmus szörnyűségeit átélő kisfiú fiatalemberré formálódásnak története.
A szörnyű emlékekkel terhes gyermekkor következménye az életidegen félszegség, a mindentől idegenkedés, sőt a teljes „idegenség” érzete. A felnőtté érés időszakát ábrázolja az író, azt a roppant küzdelmet, ahogy ifjú szerencsétlen hőse a valahová tartozás vágyát szembesíti, ütközteti az önmaga által teremtett szellemi gettóval.
Vergődik elkülönülő zsidótudata és a beilleszkedés vágya között. Éppen ezért felemás a viszonya az emberekhez, családjához, a társadalomhoz sőt egyetlen szerelméhez is.

Salamon ​Pál új, önéletrajzi ihletésű regényének, a Menyegzőnek többrétegű cselekménye a XX. század nagy kataklizmáin vezeti át olvasóját. A történet egy tizenhárom éves zsidó fiúnak és egy tizennégy éves keresztény lánynak az ismert történelem legsötétebb napjaiban fellobbanó szerelméről szól. Az árván maradt fiút a lány családja rejtegeti, de az üldözők rátalálnak és elhurcolják. A kislány utánaszökik. Eszter és Gyuri együtt teszik meg a végzetes vonatutat a koncentrációs táborig, ahol elválasztják őket egymástól, de hat nap alatt kivirágzott szerelmük segít, hogy életben maradjanak.
A táborban ismerkedik meg a fiú a Tanár úrral, akitől megtanulja, hogy a halál előszobájában is lehet egyenes derékkal járni. Ő hagyja a fiúra örökül a kérdést: miért a gyűlölet, a pusztítás az emberi cselekedetek legfőbb mozgatórugója?

Salamon Pált az 1994-ben megjelent, nagysikerű A Sorel ház című regényéből már jól ismeri a magyar olvasó. Prózai korunkban rendkívüli képességgel elegyíti az iróniát a magas hőfokú líraisággal; a cselekmény gyors vágásokkal, lendületesen bontakozik ki keze alatt.

A „Keserű Bierce” alakja sötét árnyékként tűnik föl a századforduló amerikai horizontján. Élete (és még inkább halála: 1913-ban veszett nyoma a háborús Mexikóban) komor legenda. Elbeszélései swifti ihletésű szatírák – mindig elevenbe hasítanak. A természettudományos pontossággal kidolgozott helyzetelemzéseket félelmetes, sötét humor hatja át. Kedvenc műfaja a „rémriport” és a költői groteszk. Legkedvesebb témája az erőszakos halál valamely elképesztő vagy ritka neme: az amerikai polgárháborúban elfogott déli ültetvényes a kivégzése előtti gyötrelmes pillanatban elképzeli, hogy megmenekül; az északi mesterlövésznek saját puskája oltja ki az életét; egy tiszt megadja haldokló barátjának a kegyelemdöfést, s a halott testvére – a tiszt rosszakarója – rajtakapja. Kétségbeejtő sorsok, reménytelen életek: a háború elkerülhetetlen borzalmai.

„Írtam ​egy emberről a Brighton sziklájá-ban, aki a pokolba kerül. Egy másik előtt, a Hatalom és dicsőség-ben, megnyílik a mennyek országa. Most olyan embert ábrázoltam, aki a purgatórium kapujához ért…” Aki a purgatórium kapujához ér: Scobie őrnagy, egy nyugat-afrikai angol gyarmat rendőrfőnök-helyettese a második világháború alatt. Csempészekkel, alvilági alakokkal bajlódik, menekültek ügyeit intézi, a bennszülöttek perpatvaraiban próbál igazságot tenni, mert jó rendőr, és szánja az embereket. És közben haragszik a sznob világra, amiért nem hagyja békén, sőt kigúnyolja a feleségét, a feleségét, aki szép lassan pokollá teszi az életét, aki a rendetlen, koszos, fülledt gyarmaton a tartalmatlan képzelgések világába húzódik vissza, vagy elérhetetlen célok hajszolásával keseríti férjét. Scobie uzsorások karmaiba keveredik miatta, s még a brit hírszerzés ügyetlen képviselőjének figyelmét is magára vonja. Ráadásul a legrosszabb pillanatban beleszeret egy fiatal lányba. Hová vezet kiút ennyi gondból és szenvedésből? Graham Greene egyik legjobbnak tartott regénye az értelmetlen, prózai, tolakodó világ és az ambíciók nélküli, tiszta, de passzív ember összeférhetetlenségét példázza.

A ​20. századi olasz irodalom egyik legnagyobb, iskolát teremtő és nemzetközileg is páratlan népszerűségű alkotója, Italo Calvino (1923-1985) három fantasztikus történelmi kisregényét fogja egybe ez a mára már legendás cím. Az elsőnek a hőse Nagy Károly kiváló lovagja. Agilulfo élen jár a harcban, a fegyelemben, az adminisztrálásban, szép nők rajonganak érte, de nincs teste: amikor feltolja sisakja rostélyát, a semmiből szól a hangja. A második történet hősét a török harcokban kettészelik: a hibákkal és erényekkel megvert és megáldott egész emberből két fél lovag lesz, egy gonosz és egy jóságos. Az utolsó kisregény hőse egy bárófi a 18. századból, aki gyerekkorában dacból felmászik egy fára – és soha többé nem ereszkedik vissza: egész életét a lombok, erdők magasában tölti, onnan szemléli tevékenyen és mégis kívülállóként, a koreszméknek elkötelezetten és mégis felülről, a forrongó világot.

Valahogy úgy, ahogy Calvino szemlélődött „…gallyak és levelek, pikkelyek és lebenyek, a girbegurba elágazások vég nélküli, csipkés szövevényé”-ből, mely „hímzés… a semmi kanavászán, akár a tollam nyoma…”

Akárhogy is, az eredmény magáért beszél. Calvino izgalmas, bölcsen humoros történetei az emberi élet végső kérdéseire keresnek és találnak a maguk mesés módján választ. Szemléletére és tollának nyomára, meséire és tanulságaira nagyobb szükségünk van, mint valaha.

Nagy ​Theodorik, aki Veronai Detreként él irodalmi emlékvilágunkban – az ókor és középkor határesztendőiben emelkedik ki. A Balaton partján – mai feltevések szerint a Keszthely melletti Fenékpusztán – látta meg a napvilágot, az Attila halálát követő esztendőkben. A tó világa veszi körül a keleti-gót királyfi gyermekkorát, aki már korán túszhercegként kerül az akkor milliós Bizáncba, hogy megismerje a görög államművészet s udvari műveltség elemeit. A kelet-római császárság még három földrészre kiterjedő nagyhatalom, ugyanakkor azonban Itáliában már szinte esztendőnként váltják egymást a nyugati árnyékcsászárok. A távoli provinciák helyén terül el a barbár törzsek nyugtalan világa. Amikor az ifjú gót vezért törzse visszahívja – Bizánc már saját neveltjének tekinti. S valóban, Theodorik egész életén keresztülhúzódik lényének kettőssége. Hol civilizált „római”, szándékaiban s tetteiben is, hol pedig féktelen barbár szenvedélyének rabja. Életének első nagy kalandja a szarmata Belgrád – Singidunum – bevétele. A húszéves fiú hőstettét már megörökíti a gót legendakör. Bizánc császára segítségéért folyamodik s megkezdődik két évtizedes változatos bizánci pályafutása. Hol ünnepelt udvari ember, a császár „fogadott fia”, hol pedig üldözött bandavezér, aki útjában áll a Szent Palota hagyományos politikájának. Itáliában végzetes harcra kerül sor az utolsó árnyékcsászár, Romulus Augustus apja, Orestes s a barbár eredetű zsoldoskapitány, Odoaker között – aki itáliai földet ígér a légiónak. Orestes feje lehull, a kis imperátor lerakja koronáját a Senatus atyái elé. Örökös számkivetésre vonul Lucullus egykori villájába. Odoaker másfél évtizeden keresztül Itália korlátlan ura. A gótok helyzete tarthatatlan, s így Theodorik szekérországa az Alduna tájairól elindul veszélyes s viszontagságos útjára – Itália felé; télen kelnek át az Alpokon s itt Odoaker ellen vívott három hatalmas csatában kell bebizonyítania Theodoriknak vezéri képességét. Évekig tart Ravenna ostroma, melynek végén Odoaker kapitulál. Theodorik mitsem törődik a feltételekkel s egy lakomán saját maga végez idősebb riválisával. Róma, Bizánc, Barbaricum hármas gyújtópontjának eseményei formálják ezt a regényt, mely az európai történelemnek néhány, legkevésbé ismert évtizedébe vezet. Róma, az Urbs dekadenciája, az újonnan születő európai nemzetek barbár világa, a Justinianus és Theodorra ragyogó világához közeledő Bizánc – csak kerete a történetnek, melyben a kor jellegzetes alakjai öltenek formát – emberi mivoltukban, s az olvasó megismerheti a születő Európa könnyel és vérrel formált történetét.