Szépirodalom

Régi naptárak, naplók, cédulák feljegyzéseiből, letisztult gondolat-cseppjeiből válogatott össze egy kis kötetre valót a szerző. Az egybegyűjtött gondolatok mindenekelőtt az életről, az élet lelkéről, a szeretetről, a boldogságról, az emberszív titkairól, Isten és ember kapcsolatának folytonos változásairól, életben tartó dinamizmusáról szólnak. Sok más között Popper Péter, Hamvas Béla, Prohászka Ottokár, Szent Ágoston neve tűnik fel a gondolatokban papírra vetve, vagy csupán a sorok között: „Sakkjáték az életünk. Sakkot játszunk szüntelen. Mi és az Isten. Lépünk, azután csönd. Ő következik. Lép. Végre! Lépünk. Eltérít utunkról. Újra lépünk. Hallgat… Miért nem siet? (Mellette óra nem ketyeg.)” A szellemi útravalónak szánt összeállítás fő mondanivalója az élet igenlése: "A kapu, amelyen a világba lépünk, a Fájdalom. A kapu, amelyen át kilépünk a világból, a Fájdalom. A két fájdalom születés és halál között életünk csupán pillanatnyi öröm. De öröm!

Nem szokványos értelemben vett naplót tart kezében az olvasó, bár a szürke fedelű, piros cimkés füzetre Kosztolányi maga írta rá: Napló. Igen becses kéziratok. Sokkal inkább munkanapló, jegyzőfüzet ez, amelyben Kosztolányi verskezdeményeket, novellavázlatokat, idegen nyelvű idézeteket, emlékeket rögzített le. A feljegyzések nagy része a század elején használt, ma már alig ismert gyorsírással készült. Van köztük egy-két soros vázlat, amelyet sohasem használt föl, s van köztük jelzésszerű tőmondat is, amelyből remekmű született. Az eddig magántulajdonban lévő, a kutatók számára is ismeretlen kéziratból az érett Kosztolányi munkamódszere, alkotói magatartása rajzolódik ki, s nyomon követhetjük azt is, ahogy a Napló hangja az író betegségének jelentkeztével és előrehaladtával párhuzamosan egyre személyesebbé válik. Gazdag jegyzetanyag mutatja be a feljegyzések Kosztolányi életéhez, műveihez való kapcsolódását.

Igényes kiállítású karácsonyi ajándékkönyvecske. Az ünnepi hangulatot varázsló illusztrációk között olvasható versek és mondások a szeretet mibenlétét fejtegetik, boncolgatják. Igyekeznek megragadni a kapcsolatok utáni vágy és a szeretni tudás lényegét. Hiszen a szeretet művészet, és karácsony a tökéletes, isteni szeretet megjelenésének ünnepe.

Terjedelem: 31 oldal

Kötés: keménytáblás

Állapot: újszerű

Ha van drámai dátuma a magyar történelemnek, 1944. október 15-e az! A gyászos emlékű nyilas puccs napja volt ez – csakhogy sok minden előzte meg, kormányzói kiugrási szándék, miniszterelnöki korlátoltság, tiszti árulás, kapkodás, ravaszkodás, politikai és katonai dilettantizmus, de – olykor – helytállás és hősiesség is. Többről van szó e könyvben, mint egy napról és közvetlen előzményeiről: a Horthy-korszak egész politikájáról, a végső bukása előtt álló, ámde épp ezért különösen agresszív hitleri hatalomról, egyszóval az egész bonyolult akkori történelemről.

Micsoda ​művész veszett el bennem! – idézi ironikusan a haldokló Nero híres mondását az elkeseredés egyik szorongató pillanatában Palotai Erzsi regényének hősnője, Csévi Júlia, a színésznő. Az Igen a küzdő nyugtalanság regénye, a soha meg nem elégedésé, a mindig többet akarásé. Csévi Júlia, ez a vibráló tehetségű, megkapóan rokonszenves asszony gyötrődve küzd egyszerre mindenért: művészetének igazáért, a színpadon megformált alakok hiteléért, a versmondás rangjáért, méltó szerepekért, színészi és női sikerekért, mert semmitől nem fél jobban, mint a fölöslegesség érzésétől. S közben egyre jobban kiszorul a pályáról, hiszen a színház és a pódiumi fellépések nagyüzeme éppen ezzel a nyugtalan igényességgel nem tud mit kezdeni.
Palotai Erzsi a nekirugaszkodás és kifulladás kétségbeejtően egybetartozó folyamatát belülről ábrázolja, első személyben közvetíti Csévi Júlia panaszait, de megmutatja a másik oldalt is: egy művész sorsát kívülről, ahogy a világ látja, nem tragikusan. A keserű hangulatokat jókedvű jelenetek ellenpontozzák, sikerek és szerelmek melegítő emléke. Új és új emberek keresztezik Júlia életét, s mintegy XVII. századi pikareszkben, olyan bőséggel sorakoznak a történetben a remekül elkapott helyzetek, a kaján iróniával ábrázolt figurák: színészek, írók, agresszív kultúraszervezők, nagystílű linkek. Az ábrázolás kettőssége tartja egyensúlyban a regényt, s emeli a színésznő sorsát önmaga fölé, a megértés régióiba, ahol végre nyugalmat lel a soha meg nem elégedő is.

Valósághoz híven és mélyrehatóan ábrázolni az embert – ez a világ minden írójának egyedüli feladata, és milyen nagyszerű, hogy olvashatjuk egymást!… Minden mindenkire tartozik!

A kötetben harmincegy olyan elbeszélést talál az olvasó, amely eddig csak régi, ma már nehezen hozzáférhető kötetekben vagy korabeli napi- és hetilapokban jelent meg. A Szindbád-történetek mellett valószínűleg éppen ezek a kötet legizgalmasabb elbeszélései.

„Az épületet kirabolták és szinte módszeresen tökretették. Elvittek minden bútort, irodai gépet, a falakból kitépték a csöveket. Egy WC-kagylót ki sem csavaroztak, hanem feszítővassal tépték ki a padlóból, körötte összetörték a padlócserepet is. Az összes radiátort lelopták, szerencsére nincs közüzemi szolgáltatás, így nem borít el mindent a víz.
Az igazgatói iroda ajtaját hangfogó piros műbőr párnák borították. Ezeket valaki késsel felvágta, és kézzel kirángatta a puffer anyagként szolgáló rafiát – nem lehetett tudni: Puszta vandalizmusból tette, vagy abban reménykedett, hogy elrejtett értékeket talál ott. A mennyezet mindenütt vedlik, felkunkorodott darabokban hull a padlóra.
Az egykori munkás hétköznapoknak csak egy-egy emléke látszik, egy 1994-es reklámnaptár, egy sokszorosított tréfás felirat: Ebben a szobában minden harmadik reklamálót lelövünk – ma már ketten reklamáltak.”

Mitológiai ​hősnők és hősök fiktív leveleit olvashatjuk ebben a kötetben: többek között Penelope, Medea, Helene, Paris, Hero és Leander sorait. Mint Ovidius másik nagy művében az Átváltozásokban, itt sem a hagyományból ismert alaphelyzetek a fontosak, hanem azok leleményes költői megjelenítése. Ovidius briliáns invencióval ír jeleneteket és lelki folyamatokat: az elégikus disztichonokban írt levelek eljátszatlan, ám annál inkább elképzelhető monodrámákká forrósodnak. Imádat, féltékenység, harag, megbocsátás, megalázkodás, hol őrjöngő, hol szenvelgő testi vágyakozás cikázik át gyors egymásutánban a monológokon; a költő ugyanakkor arról sem feledkezik meg, hogy az Augustus által ideológiává silányított mítoszokból finom iróniával csúfot űzzön. Kifinomult erotika, pszichológiai éleslátás és költői zsenialitás egyesül Ovidius művében.
A kötetet korabeli arcképek illusztrálják: Ovidius névtelen kortársai – jórészt kortársnői – , kik talán ugyanúgy gondolkodtak, szerettek és szenvedtek, mint a levélíró hősnők.

„Nanna, a híres kurtizán átadja tapasztalatait lányának, Pippának, akiből még híresebb kurtizánt szeretne faragni. S miközben a kurvaság tudományának fortélyaira oktatja a lányát, az egész képmutató társadalomról lehull lassacskán a lepel.” (Baranyi Ferenc tanulmányából)

Vadonatúj, ​mégis tizenöt évfolyamra visszatekintő kötetet tart a kezében, kedves Olvasó. Magyar Mozaik címmel eddig soha nem jelent meg riportantológia Magyarországon, tehát a cím ismeretlen Ön előtt. De bizonyára emlékszik még egy Írószemmel című kiadványra, mely 1970 és 1984 között rendszeresen jelentkezett az ünnepi könyvhéten, társaival, a Szép Versekkel, a Körképpel és a Rivaldával együtt. A Magyar Mozaik az időközben megszűnt Írószemmel utódjának vallja magát, bár közben kiadót változtatott.
Az Írószemmel című riportválogatást az eladott példányok száma és a sajtóvisszhang tanúsága szerint a közvélemény érdeklődéssel fogadta. Igaz, a kritikusok évről évre vitatták a kötet válogatásának szempontjait, és azt is felemlegették, hogy a cím pontatlan, mert a közölt riportok nem írók, hanem újságírók művei. Úgy gondoljuk, hogy nem a szerzők között, csak jó és rossz riportok és szociográfiák között érdemes különbséget tenni. Most, amikor antológiánk címet változtatott, reméljük, a Magyar Mozaik pontosan fejezi ki azt a célunkat, hogy a hazai valóságról szeretnénk tükröt tartani az olvasó elé.
Reméljük, a most útjára induló Magyar Mozaik ugyanúgy megtalálja majd a közönségét, mint az elődje, s teljesíti küldetését: megismertet azzal a világgal, melyben mindannyian élünk.