Regény

Passuth nagyregényében Zsigmond király-császár és a reneszánsz korába kalauzolja az olvasót. Ebben az eseménydús, fordulatos könyvben az uralkodó mozgalmas életén keresztül a felbolydult Európa vallási forrongásainak eseményeit is végigköveti a szerző, a tőle megszokott történelmi pontossággal.

Passut ​László, aki 1939-ben sokirányú tájékozódás, lelkiismeretes adatgyűjtés után megírta az Esőisten siratja Mexikót, új könyvében egyhónapos mexikói tartózkodásának élményeit idézi fel – több évtizedes felkészültséggel s mégis a felfedezések friss örömével számol be arról, hogy mit látott ebben a gazdag múltú és izgalmas jelenű országban. Helyszíni tájékozódásának a szenvedélye adott irányt: egy hetet töltött Yucatánban, ahol fölkereste a maya romvárosokat: Chichén Itzát, Uxmalt, Mayapánt s az őserdőkben rejtőző nekropolisokat, látta a teotihuacani kultúra fellegvárát a hatalmas piramisokkal, megnézte Cuernavacát Cortés egykori palotájával, nyomozott a Cortésék által lerombolt egykori Tenochtitlán emlékei után a mai fővárosban és környékén, mindenek előtt a felhalmozott ismeretanyagot szembesítette a múlt tárgyi világával, melyet a tudatos és módszeres pusztítások sem tüntethettek el. Passuth László az egy hónap jelentős részét a régmúlt idő, a hajdan volt élet emlékei között töltötte, de érdekelte a jelenkori ország helyzete, társadalmi szerkezete, kultúrája s az indián, latin és amerikai civilizáció modern szintézise is. A hétmilliós főváros életritmusa pedig már-már lenyűgözte.
A könyvet érdekes illusztrációk – részben az író által készített felvételek – gazdagítják. „Talán a képek is bizonyítani tudják – írja Passuth László –, mekkora élmény lehetett számomra, amikor Tlálocnak, az aztékok Esőistenének földjére léphettem!”

Siegfried ​Lenz a háború után indult német írók középnemzedékéhez tartozik. 1926-ban született. Kora ifjúságát a háborús évek rettenetében élte, s ezek a gyötrelmes esztendők oltották bele a közöny iránti heves ellenszenvét.
Városszerte beszélik… című regénye a háború idején játszódik, s mottója ez lehetne: „Csak az a feddhetetlen, aki meghal – aki életben maradt, mindig gyanúba keveredhet.” Idegen csapatok megszállta északi városba visz bennünket a mű cselekménye. Az író nem nevezi meg, de nyilvánvaló, hogy Norvégia német megszállásáról van szó. Az ellenállók súlyos helyzetbe kerülnek: a városparancsnok negyvennégy túsz agyonlövetéséről intézkedik, ha az ellenállás vezetője, Daniel, nem adja föl magát. A választás nehéz és lelket próbáló: ha Daniel jelentkezik, vége az ellenállásnak, ha nem, akkor negyvenegy ártatlan embernek kell meghalnia. Gyávaság-e vagy hősi áldozat, ha Daniel az életet választja? – ezt a kérdést boncolgatja kivételes művészi erővel Siegfried Lenz, s erre ad egyértelmű választ.
A Lehmann meséi… az írót derűsebb oldaláról mutatja be. A feketepiac egyik sikeres lovagjának történetét mondja el benne kacagtatóan, fordulatosan, leleplezően.

„…az ​eleven élettel nyüzsgő, csodálatos titkokkal telített székely havasról mesél szebbnél szebb, izgalmasnál izgalmasabb történeteket ez az új könyv, melynek címe: Havasok könyve. Megszületett a székely dzsungel-könyv. A mi madaraink énekelnek benne fülünknek ismerős dalokat, a mi állataink beszélnek anyánktól tanult, édes nyelven, megértjük a székely ősvadon zúgását, a hulló fenyőtoboz zaját, a bokrok és a fák minden parányi neszét. Sírni lehet a gyönyörűségtől.

(…) A fontos csak az, hogy olyan írásmű született, amilyen az egész világirodalomban kevés van, s a maga nemében páratlan. A leíróművészet európai érvényű iskolapéldája. Sok-sok idő múltán is bizonyára örömet és megifjító, bűvös italt nyújt majd az élet vándorútján megfáradottaknak, és számos nyelven hirdeti a szépség és jóság hervadhatatlan igéit. Talán a Gulliver és a Robinson társa is lesz valamikor, ki tudja. Tündéri havas, erdők, vadonok világa, sohasem halhat meg a te varázslatos romantikád!

Magyar nyelv, sohasem némulhat el a te zengő szépséged, melyet most egyetlen könyvbe sűrítve a kezemben tartok.”

Dsida Jenő
Keleti Újság (Kolozsvár), 1937. február 8.

Az író vallomása:
„Ebben a könyvben három évtized históriáját próbáltam felkutatni, mely 1540 és 1571 között pergett le, s melynek szereplői között van Szapolyai János, Izabella királyné, Martinuzzi és János Zsigmond. Jórészt kevéssé feldolgozott forrásaiban oly gyakran egymásnak ellentmondó korszak, sok szereplővel, de kevés valódi protagonistával. Bár aligha lehet ezt a periódust nagyszerűnek nevezni, sok-sok gyöngyszemet találtam benne. Mint máskor is, mindig is, kérem az olvasót, fogadja ezt a történetet is szeretettel.”

Diego ​Velázquez, a regény csendes hőse látszólag alig lép az események előterébe, ám négy évtizedet tölt a XVII. század első felének leghatalmasabb udvarában, a madridi Alcázarban. Itt félelmes megfigyelőképességével, művészetének géniuszával rögzíti le a spanyol világhatalom szétbomlásának oly válságos és változatos korszakát. A Spanyol Aranyszázad a rendkívüli szellemek különös ragyogásával árasztja el az alapjában szegény, kivérzett országot, mely fölött örök árnyékként húzódik meg az Inkvizíció. A feltartóztathatatlan katasztrófa súlyát a majdnem félszázadon át uralkodó IV. Fülöpnek kell viselnie, aki kóros tehetetlenségében, minden emberi értékei mellett, nem tud úrrá lenni az eseményeken. Diego Velázquez a ranglétra legalacsonyabb fokán áll, s mégis mint udvari festő minden történetírónál hívebben örökíti meg ennek a kis világnak egész belső életét. Királyportréi nyomon követik annak a Fülöpnek fokozatos hanyatlását, akinek birodalmában "soha nem megy le a nap". A korra rányomja bélyegét a mindenható miniszternek, Olivaresnak negyedszázada. A képek megőrzik nagyravágyását, gőgjét és lelki depresszióit is. Az infánsok s infánsnők egyhangú menetéből kiemelkedik a lázadó királyné, a francia Isabelle, s külön színt ad a "felség gyönyörének" galériájához a törpék s udvari bolondok félelmes realitású arcképsorozata. A mester kompozícióiban árulja el leginkább, hogy mily szoros kapcsolatot tart a mindennapi élettel. Kocsmaasztal, kovácsműhely, paraszti életkép után születik meg talán az első nagy munkáskép, a páratlan gazdaságú Szövőnők Négy évtized európai története a háttér, mely e talányos művész sorsát szegélyezi. Két itáliai utazása visszavetíti a kor szétdarabolt Olaszországának rajzát, a nagy nápolyi forradalom leírása – fénysugár a nagy spanyol hanyatlás életképében. A regény sok szereplője művész: Rubens, Ribera s Murillo – Bernini mellett, a költőket Lope de Vega, Calderon, Quevedo s Gongora képviseli. Egyetlen talányos figura él a regényben, az a Magdalena, akinek képét a Hölgy a legyezővel utolérhetetlen portréjában örökíti meg Velázquez.

A ​regény valamennyi fejezete egy-egy epizód Uz Bence mulatságos vagy megindító, hétköznapiságukban is különös kalandjaiból. Folyton ő méretik meg: emberségből, helytállásból, kitartásból, becsületből, észjárásból. A nép egyszerű, ám góbésan csavaros eszű gyermeke csendőrrel és turistákkal, városi vadász urakkal és adóvégrehajtóval megesett nevettető esetei vagy övéivel való könnyes-érzelmes történetei mind-mind adalékok a székelység népkarakterológiai képéhez. A nép erényeit és elenyésző gyöngeségeit testesíti meg, szükségszerű tehát, hogy túlrajzolt legyen. Ilyen találékony, derűs, furfangos – ám, ha a sors úgy hozza, együtt érző és áldozatosan segítő – ember a valóságban aligha létezik, de Nyirő nem is jellemrajzot ad, hanem egy népcsoport, a kisebbségi sors szorításában vergődő székely nép vágyott–álmodott karakterét, követendő magatartásának mintáját, életstratégiáját mintázta meg egy személybe sűrítetten. A regényben Uz Bence egyenrangú társa a táj: a csíki havasok vadregényes világa. Nyirő hangja ennek megfelelően „székelyes”, a tájnyelv minden ízét-zamatát beépíti regényébe.

Monica ​Ali gyönyörűséges regénye egy fiatal muszlim nő, Naznín története. Naznín tizennyolc éves korában egy bangladesi faluból Londonba kerül, hogy hozzámenjen ahhoz a nála jóval idősebb férfihoz, akit a családja jelölt ki férjéül. Éveken át vezeti a háztartást, gondoskodik a férjéről, és gyermekeket szül, ahogyan azt egy hithű muszlim lánytól elvárják. Míg egy nap önmaga számára is megdöbbentő módon, váratlanul beleszeret egy fiatalemberbe a helyi muszlim közösségből.

Szenvedélyes viszonyuk során felfedezi, milyen összetett dolog is a szabad akarat, és harcolni kezd azért, hogy álmai és élete túlléphessen a számára előírt szabályokon és kereteken.
A muszlim asszony egy olyan titokzatos és különleges világot ábrázol, amely egyszerre elképzelhetetlen és mégis fájón ismerős.

A Granta magazin által a húsz legjobb fiatal brit író közé választott, számtalan rangos irodalmi díjjal kitüntetett Monica Ali a bangladesi Dakkában született és Londonban nőtt fel. Mindennapi csodákkal teli, szépséges első regényében az örök női dilemmákról és a kultúrák találkozásáról ír, egy letehetetlenül izgalmas és mélyen megható történetet mesél el a legfontosabb emberi érzésről, a szeretetről.

Elérkezik a világegyetem történetében az az időszak, amikor kihűl a Nap. Tüze kilobban, a tudósok megállapítják, hogy a Földnek el kell pusztulnia. Tervek tömegét agyalják ki az emberiség megmentésére. De amikor hatalmas űrhajók tömeggyártásába kezdenek, a szuperautomatizált technikai társadalom emberei közt pánik tör ki. Egyesek atavisztikus, kőkorszakbeli módszerekkel akarnak helyet biztosítani maguknak az emberiség lélekszámához képest mégiscsak csekély befogadóképességű űrhajókban. Hol a kiút ebből a már-már reménytelen helyzetből? Elképzelhető-e olyan zseniális terv, amely eleve kudarcra ítélt részletmegoldások helyett egy csapással véget vet a zűrzavarnak? Hogyan kerülheti el a Föld a sorsát?

A ​forrón tűző afrikai napon egy ébenszínű karaván rója a sivatagot a tengerpart felé. Manszur sejk, a kegyetlen embervadász ütött rajta a vidéken, és rabszolgaként magával hurcolja két falu lakóit. A szerencsétlenek között, akikkel a rabszolgatartók barmokként bánnak, ott van Sabba, Sahin szép fiatal felesége. Csupán szerencsétlen véletlen folytán került a rabszíjra fűzöttek közé, az ő faluja a hegy túlsó tövében fekszik, tovább a szárazföld belseje irányában, ám a rajtaütés idején a szomszéd falu varázslójához indult, hogy születendő gyermekének kedvező sorsot könyörögjön ki, s a rabszolgakereskedők karjába szaladt. A karavánt nyomon követi Sahin, a férj, Ammar, Sabba bátyja meg egy Merzuk nevű kisfiú, azzal a feltett szándékkal, hogy Sabbát az első kínálkozó alkalommal kiszabadítják. Vállalkozásuk kétségbeesett és alapjában véve teljesen reménytelen, hajtóereje csupán a vak bizakodás. Hogy mégis sikerül, sőt olyasmi történik, amiről az elszánt megszabadítók indulásuk pillanatában nem is álmodtak, az már történelem, amelynek az író szerencsés kézzel a keletkezés pillanatában rögzíti meg egy mozzanatát…
Mirko Pasek regénye keveréke a krónikának és a kendőzetlen, tiszta poézisnek. Alakjai szinte személytelenül mozognak, szűk világuk, melyet helyenként csaknem biblikus pátosszal elevenít meg a szerző, minden sajátos etnikai jellege mellett is örök érvényű. Pasek könyvében semmi sincs, amit bárki el nem mondhatna, és mégse banális – ilyesmi csak vérbeli írónak sikerül.

1956. ​október 26-án a hűvösvölgyi Christián Pál klinikán a késő esti órákban fegyveres férfi követel elsősegélyt egy sebesült katonának. Nagy Zsófia – a kórház vezető nővére – magához téríti az eszméletlen sebesültet, majd hirtelen támadt elhatározással a kórház kertjében megbúvó magányos pavilonba saját szobájába rejti el a kimerült férfit a felkelők üldözése elől.
Ki az a titokzatos férfi, aki sebesült karral a mások életét menti? Hogyan viselkedik az országos veszély napjaiban a vérbeli forradalmár? Miért támad szerelem a nyugalmas életű ápolónő szívében a megnyugodni nem tudó, másokért lobogó férfi iránt? Ezekre a kérdésekre talál választ az olvasó a Magányos pavilon c. regényben.

A Sötét angyal Moldova György első jelentős, nagy feltűnést keltő regénye. Hőse, Válent Csaba, magányos, a magánytól szenvedő, de oldódásra képtelen, súlyos próbatételek során edződő fiatalember, aki teljes drámaiságban éli át az ötvenes évek végének nehéz történelmi korszakát. Nem képes semmilyen kényelmes félmegoldásra, hátat fordít apja életformájának, és elveinek, részt vesz az ellenforradalmárok utolsó akcióiban, és véglegesen eltávolodik saját kortársaitól. A javítóintézetet, majd a nagy építkezést megjárt fiatalember számára végül Öry Évához fűződő szerelme jelenti a visszatérés lehetőségét.
Hasonló típusú, véglegesen magányos főhős áll a középpontjában az Utolsó esténk Szodomában és az Akar velem beszélgetni? c. kisregényeknek. Egyikük nő, a másikuk férfi, de mindkettejük élete már bevégzett, amikor a cselekmény elindul. Léber Anna sorsa egy karácsony éjszaka teljesedik be, mikor egy ismeretlen telefonáló férfi visszautasítja a közeledését, Futó Gábor túléli a kisregény utolsó mozzanatát, de a legkisebb reménye sem marad, hogy bármi is megváltozzék. A nem túlságosan optimista összkép ellenére a két kisregénynek távlatot adhat a hősök nosztalgiája az értelmes társadalmi cselekvés iránt, amelynek fiatalabb korukban maguk is részesei voltak, és amelyet még most, reménytelenül is az élet egyedüli értelmének tekintenek.