Fantasztikus irodalom

Egy távoli csillagrendszerben lévő bolygón a földi kutatók értelmes élet nyomaira bukkannak. A tudósokat egy különleges biztonsági szervezet védelmezi, de a biztonságiak és a tudosók között számtalan konfliktus keletkezik, mert a tudósok szerint egy fejlett civilizáció csakis jóindulatú lehet, a biztonságiak viszont csupán az idegenek ellenőrzése után engedélyeznék a kapcsolatfelvételt.

Vajon mi történik akkor ha két nyughatatlan szenvedélyű kalandor típusú űrhajós járőr az egyik bolygón leszállva, teljesen véletlenül talál egy régóta eltűntnek hitt földi űrhajóroncsot, s mellette egy ismeretlen rendeltetésű jól láthatóan nem földi eredetű építményt? Ráadásul a folyosó mely számukra egyszerre jelenthet a halálos pusztulást, a titok megfejtésének lehetőségét, de ugyanakkor ismeretlen csapdát is. Együtt menjenek le vagy váljanak szét, s csak az egyikük merészkedjen el? Vagy akad más lehetőség is, meglehetősen távol mindenféle földi támaszponttól és űrbázistól, ahová a rádióhullámok is csak hosszú idő alatt érkezek meg?

Az űrhajósok végül is döntenek, és attól kezdve egy különös rendeltetésű labirintus foglyaivá válnak, akárcsak elődeik.

Két kisregényt találunk a kötetben. A Holtak harca igazi sci-fi krimi. A terroristaparancsnok hibernáltatja magát, hogy a rendőrök elől meneküljön. Ismét életre kelve folytatja bűnöző életmódját. Hamarosan azonban tapasztalnia kell, hogy egyvalakit nem sikerült leráznia. Vincent nyomozó ugyanis annak idején szintén hibernáltatta magát… A Játszma tízmilliárdért – drámai katasztrófatörténet. Meteor száguld a Föld felé, az összeesküvés a földi civilizáció végét jelentené. A Földet kormányzó testület ekkor speciális űrhajót és különös csapatot vezényel a kozmoszba. Feladatuk, hogy a Pallas bolygót a meteor elé taszítsák…

2540-ben ​a Boldogságra való puszta törekvés immár kevés, ha egyszer már az Életnél is több, a holtig tartó ifjúság elidegeníthetetlen joga is mindenkinek megadatott. Ki bánja, ha közben a Szabadság és Egyenlőség hiú eszméi s megannyi más kacat – művészet, hit, az önmagáért való tudás – mind oda került, ahová való: a történelem szemétdombjára! Mert aki mást, úgymond, többet akar – Istent, költészetet, jóságot, szabadságot, olykor a magány csendjét vagy épp a bűn katarzisát –, az nem akar mást, mind a boldogtalanságot.
Az efféle Vadembernek a Világellenőrök jóindulatú bölcsességgel kormányzott világállamában nincs helye. Jobban teszi hát, ha a földgolyó egy távoli zugába húzódva a sötét múlt kínjaival sanyargatja magát: ínséggel, betegséggel, hideggel, forrósággal, gyötrő szenvedéssel és gyilkos szenvedéllyel. Netán egy Shakespeare nevű, rég halott rajongó összegyűjtött műveinek forgatásával. Vagy Huxley olvasásával – mondjuk egy Szép új világ című könyvvel.

„Tizennyolc tökéletesen egyforma, Gamma-zöld egyenruhás, göndör, gesztenyebarna hajú lány vizsgálta meg az összeszerelt gépeket, melyeket aztán harmincnégy kurta lábú, balkezes, Delta-mínusz férfi ládákba pakolt, és végül hatvanhárom kék szemű, lenszőke és szeplős félidióta Epszilon az odakint várakozó teherautókra és kamionokra rakott.
– Ó, szép új világ… – a Vadember azon kapta magát, hogy Miranda szavait ismétli újra meg újra, mintha csak az emlékezete akarna gonosz tréfát űzni vele.
– Ó, szép új világ, melyet ily emberek laknak.”

Színes, izgalmas világ tárul az olvasó elé ebben az utópisztikus-fantasztikus novellagyűjteményben: egy bolygó lakosságának tragédiája és megmenekülése; egy lelki erőfeszítés története, amellyel a majdani emberiség egy ifjú képvieslője megszabadul az elavult geocentrikus világnézettől; egy XXV. századbeli űrhajós visszatérése hatezer éves útja után a kozmoszból a Földre, ahol kortársai közül természetesen senki nem él már. Hogyan állják meg a helyüket a gyökeresen megváltozott életkörülmények és társadalmi viszonyok között ezek az emberek? A küzdelem formája mindig más és más, de lényege azonos: az emberi értelemnek a világmindenség kozmikus méretű erővonalai és roppant energiazónái között is diadalmaskodnia kell.

Az óriás Meszklin bolygón, ahol a gravitáció a földihez képest több százszoros, egy kutatórakéta – a felbecsülhetetlen értékű adatokkal – nem tud felszállni, a földi űrhajósok sem tudják megközelíteni. Szerencsére akad egy vállalkozó kedvű meszklinita – 40 cm hosszú és 5 cm átmérőjű kis lény –, aki felderítő-kereskedő, egy tengerjáró hajó kapitánya, s mi sem ésszerűbb számára, mint hogy északról a déli sarkig elmenjen a Repülők rakétájához. Persze … ha ebből neki is származik valami haszon! Az emberi és a nem emberi értelmes lények remek összmunkája és a hosszú úton a sok izgalmas kaland, tapasztalat meghozza az eredményt – miközben az olvasó úgy megszereti a kis lényeket, hogy sajnál tőlük elválni.

Luigi Menghini nevét hiába keresnénk a lexikonokban: az olasz író első regényét tartja kezében az olvasó. A science fiction műfajának klasszikus hagyományait követi: háborús kaland éppúgy, mint robotszemélyzet, de megjelenik egy titokzatos kék pasztilla is, mely gondolatátvitel útján egy egész galaxis életét képes megváltoztatni. E galaxis létének egyik fordulópontjáról szól a regény izgalmasan, okosan.

Eredeti cím: Reazione a catena

A távoli Androméda csillagkép irányából rádióüzenet érkezik a Földre, az üzenet alapján óriáskompjutert építenek, mely aztán megteremti Andromédát, a gyönyörű földi lányt, aki a távoli, magasan fejlett civilizáció összekötője. Az ismeretlen idegenek hatalmas tudásanyaga áramlani kezd a Föld felé, ebből aztán számtalan veszélyhelyzet támad, Földünket katasztrófa fenyegeti. Csak a tudósok elszánt csoportja veszi fel a harcot, s igyekszik elhárítani az Androméda okozta katasztrófát…

Egy fiatal fizikus, akinek a nem is oly távoli jövőben magánélete totális válságba jutott, szinte minden energiáját a tudományos kutatásba fekteti, s részt vesz az időszimulátor megalkotásában. Annak ellenére, hogy a gép még nem tökéletes, mégis úgy dönt, hogy egy lapra tesz fel mindent, s vállalkozik egy időutazásra a jövőbe: menekülni szeretne saját megoldatlan problémái, élete csődtömege elől, feledni szeretne mindent. Indulása után azonban a gép időzárlatba kerül, s a jövő helyett egy olyan időzónába kerül, ahonnan úgy tűnik, nincs számára végképp kiút.

A ​körte formájú, sok millió éves, apró termetű ősbotanikus túl kíváncsinak bizonyul, amikor az 1000 évenként a Földön növényeket gyűjtő űrexpedíció ismét a mi bolygónkat kutatja. A földi hatóságok megriasztják a szelíd utazókat, s a sietve menekülő űrhajóról lemarad E. T., az ősöreg extraterrersztriális űrmanó. Szívfénye egy közeli házhoz vezeti. Nem kell csalódnia, a család – a kis Elliott és a jeles kutya vezérletével – gondjaiba veszi. Mulatságos kalandok sorozata veszi kezdetét, mert csak a gyerekek tudhatnak a kozmikus virágvarázsló földi jelenlétéről. Vajon észrevétlen maradhat-e a házban E. T., amíg a gyerekek segítségével megteremti az összeköttetést a távoli Parancsnokkal? Erről szól a regény, amelynek címszereplő űrmanója először Steven Spielberg világhírű filmjében hódította meg a közönséget. William Kotzwinkle jóvoltából a film eredeti forgatókönyvét most remek sci-fi regény formájában is olvashatjuk. A számtalan mulatságos kaland olvasva sem kevésbé szórakoztató, s a gyerekek hősies küzdelme az elesett, segítségre szoruló, magányos űrtörpéért elsősorban a felnőttek számára szolgál tanulásgokkal.

Mintha ​egy sötét színű márványoltár fölött, a félhomályban hirtelen megszilárdult volna a füst- és ködfelhő, a különös, zöldes, remegő fény, mely életet lehelt belé, egyszerre nyugtalanító, ektoplazmikus jelleget kölcsönzött a látványnak. Mintha a gonosz ártó jelenlétének borzongása érződött volna a Végállomás levegőjében, melynek óriási csarnoka egy ókori erődítmény alatti, egyetlen gigantikus sziklatömbből kifaragott, kolosszális méretű templomhoz hasonlított inkább; sem hamisnak tűnő berendezése, mely akár egy tekintélyes nagyságú önellenőrzési központnak is beillett volna, sem a számítógépek előtt tevékenykedő technikusok serege nem tudta eloszlatni azt a furcsa benyomást, hogy itt minden sokkal inkább valamiféle fekete mágia titkos előkészületeit szolgálja, semmint a legfejlettebb technikát. Mintha a videoképernyőkön kirajzolódó bonyolult ábrák nem lennének egyebek, mint a démon megidézésének újmódi kellékei, a pentagrammák és a különböző kabalisztikus jelek pedig csupán arra szolgálnának, hogy személyesen is láthatóvá tegyék magát az ördögöt.

„Megölöm! – üvöltötte a Rém, aztán visszahátrált az ablaktól, és olyan erővel csapta be, hogy beleremegtek a szoba falai. Átrohant a szobán, és meggyújtotta a villanyt. A lány ájultan feküdt az ágyon, a haja sötéten terült szét a fehér vánkoson, nyaka, karja csupaszon fehérlett. A Rém kinyitotta a kis hallba nyíló ajtót, aztán azt is, amelyik a lépcsőházba vezetett. Lentről dörömbölés hallatszott, nyilván a rendőrség próbált bejutni a kapun. Hirtelen visszafordult. Minden mozdulata gyors volt, lendületes. Bement a szobába, egy nyikorgó, görgőkön mozgó karosszéket tolt a bejárati ajtóhoz. A karosszék döngve csapódott az ajtó deszkájához. Aztán felborította a karosszéket, és rácsukta a szobaajtót. Érezte, hogy a karosszék beszorul a két ajtó közé. Jobban el tudta barikádozni magát, mint remélte…”